Így érzem magmat most, hogy nemsokára megint megyek vissza és kezdődik a tanév

Amióta szeptember elsején lapoztam a nagy falinaptáramban rátelepedett egy kisebb kő a szívemre. Nagyot sóhajtok most. Telik a nyár és nemsokára szeptember. Az pedig számomra tavaly egy életre szóló kaland kezdetét jelentette, tele megpróbáltatásokkal. 

Ha hagyom elhatalmasodni magamon ezt a nyomásszerű érzést, akkor könnyen befeszülök és siettetem magamat. Még még. “Intézz el még több dolgot, menj el még sok-sok helyre a barátokkal, tölts még időt a családdal, szervezz még programokat és látogass rendezvényeket…“ kapcsol be a kis hang és mondogatom magamnak. 

De ez így nem jó. Ha ezt csinálom nem lesz lehetőségem élvezni a maradék fél hónapot, amit még szabadon oszthatok be Írországba visszautazásom előtt. Muszáj ezzel felhagynom. Ilyenkor megpróbálom visszarángatni magamat a jelenbe és arra fókuszálni, ami most van.

Nem hazudok, ez még mindig nehéz. Nem tanultam meg kezelni, elengedni teljesen. Talán egy év múlva már nem lesz így. Talán akkor már kevésbé lesz szívszorító pakolni és búcsúzkodni újra és újra. Gondolom. 

Szóval minden nap küzdök ezzel, még nem szoktam hozzá ehhez az életstílushoz. De fejlődöm, egyre jobb vagyok benne. Egyre többször veszem észre, hogy jön ez az aggodalmaskodás, előre nosztalgiázás és szorító érzés, és csitítom el mégis. 

Szerintem a tavalyi év augusztusa él bennem még ilyen élénken, amikor a totál ismeretlenbe indultam útnak. Emlékszem, hogy hogy dobogott a szívem az utolsó este. Mennyire ragaszkodtam hirtelen minden ismerős dologhoz, érzéshez és illathoz. Tudtam, csak elindulni nehéz, de az első lépés előtt vonakodtam. És megannyiszor megkérdeztem magamat: “Biztos, hogy ezt akarom csinálni? Nade tényleg biztos? .. És még mindig biztos?”. Mindeddig az volt. 

És a motivációról és az utolsó pár nap érzéseiről is tervezek írni Nektek. Ma a visszaköszönő emlékekről csupán és a jelenlegi kedvemről.

Hiszen igazán jó arra gondolnom és emlékeztetnem magamat, hogy mi mindent szereztem és alakítottam ki magamnak Dublinban azóta a bizonyos szeptember 2-a óta. Lassan lassan ott is lesz egy teljes életem?

Volt egy rövidebb periódus (amióta úgy éreztem el kezdtem oda is tartozni, ide pedig kevésbé), amikor olyan hontalannak éreztem magamat. Félig itt, félig ott.

Ezen ilyenkor nyáron, vagy a tanév közepén átlendülök és az adott tartózkodási helyem dominál. A nyári szünet ebből a szempontból is trükkös talán. Elég hosszú, hogy visszaszokj és nehéz legyen újra útra kelni. De mégis rövid, hamar eltelik, ha azokkal töltöd, akiket szeretsz.

Tulajdonképpen nagyon nagyon sok érzelem és gondolat kavarog a fejemben ezzel kapcsolatban az első nap óta, de amit bárkinek javasolni tudok és engem is leginkább megnyugtat, ha csak megfigyelek és felfedezem ezeknek az áramlását. Hiszen folyamatosan változik a városhoz, emberekhez, tanulmányaimhoz, magamhoz és ehhez az egész nagy kalandhoz való hozzáállásom.

Ma alig várom, hogy kezdődjön az egyetem, hogy újra lássam az ismerős arcokat és mindenki elmesélje milyen nyara volt. Várom a labor órákat, az új kihívásokat és kissé hiányzik megint az önellátás, egyedülélés. 

Holnap pedig újra vágyni fogok az otthoni civakodásra, a testvéreimmel való osztozkodásra és az anyukám főztjére. Arra, hogy ne legyek teljesen egyedül. Hogy bármikor összefuthassak a városban akivel csak szeretnék.

Dehát ez így a normális. Szerintem.

És hű de mennyi kompromisszum. Ám nem a világ vége. 

És így egy év távlatából visszatekintve állíthatom, hogy repül az idő. De még mennyire. Úgyhogy az a legjobb, hogy ezt pont így, a kettősségével együtt élem meg.

Ti hogy vagytok most? Hogy látjátok/érzitek ezt? 

És szeretnétek még erről és ilyesmikről olvasni?

Remélem tetszett a mai, eddigiektől eltérő cikkem is.

Hamarosan újra jelentkezem,

Márti