Az év első cikke. (A szuper interjún kívűl, amit Pattival készítettem. Olvassátok el, ha még nem láttátok.) Február közepén, haha. Kissé besűrűsödtek itt a dolgok.

Valahogy úgy éreztem, hogy egy személyesebb sztorival indítanám ezt az évet és a jelentkezési időszak lezárását valami olyasmivel színesíteném meg nektek, amivel minden leendő egyetemista találkozni fog valamilyen szinten. De külföldre készülők szerintem biztosan. FOMO. Egy ideje szerettem volna írni erről, fogalmazódtak meg bennem gondolatok tavaly szeptember óta, ám csak most állt össze az én fejemben is a cikk mondandója.

De várjunk csak. Miről is beszélek? Mi az a FOMO?

FOMO, the fear of missing out, azaz a kimaradástól való félelem. Abban az értelemben, hogy félsz, hogy lemaradsz valamiről. Amikor úgy érzed, hogy nem vagy elég nyitott, bátor, rámenős és aktív, vagy épp jó helyen, ahol a dolgok történnek, így kimaradsz megannyi izgalmas történésből és élményből.

Ez márpedig egy gyakran felbukkanó érzés a mi korunkban, amikor rengeteg lehetőség vesz körül minket, úgyhogy szerintem most további magyarázás nélkül mindenki kapcsol, hogy “Áhh, hogy az..” “Azt én is szoktam érezni”.

FOMO és a külföldi továbbtanulás

Szeretnék erről az érzésről a külföldi továbbtanulás kontextusában beszélni, mert azt tapasztalom, hogy ez hozzáad egy extra réteget a dologhoz. Személy szerint én nem sokszor éreztem magamat így mielőtt kijöttem volna Dublinba tanulni, vagyis inkább nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Eddig

Otthon, a gimnázium utolsó éveiben elégedett voltam az életemmel, annak szociális oldalával és az összes megszerzett, átélt élményemmel. Na nem mintha mindig ott lettem volna, ahol az izgi események történtek, de sokkal több mindenkit és mindent ismertem.

Eleget ahhoz, hogy ne kérdezzem meg, mi van ezen túl, mi van ott kint. Biztosan tudtam, hogy az általam választott események olyanok, amiket én választottam és azért, mert ahhoz volt kedvem az összes általam ismert és elérhető opció közül. Kiegészülve azzal a letagadhatatlan előnnyel, hogy otthon voltam, egy olyan városban, ahol kiskorom óta nyomon követtem az eseményeket és ismertem a dolgok rendjét. Ha nyílt egy új hely, valami közkedveltté vált, vagy új elfoglaltságot hirdettek a programajánlók, én is értesültem róla. Nem tudom honnan, csak megtörtént.

Ha fel is ütötte a fejét a FOMO az otthoni életemben, akkor azt inkább bizonyos emberek társaságához kötöttem, nem feltétlen az együtt átélendő eseményekhez (házibulikhoz mondjuk). Utolsó évben például féltem, hogy nem töltöttem elég időt az osztálytársaimmal ahhoz, hogy teljesen megismerjem őket. És gyakran választottam a megszokott, kényelmes közegemet (komfort zónán belül), a saját embereimmel, esélyt sem adva, hogy új módon ismerjek meg valakit, vagy új élményt szerezzek valakivel, aki nem állt annyira közel hozzám.

Egy ponton túl azonban minden megváltozott. Amióta elkezdtem a Trinity-t. Hogy is ne változott volna? Hiszen nulláról kezdtem. Nem ismertem semmit és senkit és egyedül abból merítettem erőt és energiát, hogy támaszkodtam az otthon maradott szeretteimre (család és barátok), valamint a már meghatározottnak vélt értékrendszeremre ezen a téren is. Csakhát a következőkkel szembesültem.

Most

Új közegbe való kerülés, helytől függetlenül, magával vonja azt az erős vágyat, hogy új embereket ismerj meg, élményeket szerezz és felfedezz. Nekem egy ideig kiolthatatlan volt, de aztán, ahogy elkezdtem beleszokni az új normába, elhalványult. Ám közben, az első naptól kezdve ott lappang(ott) a FOMO. Jön velem mindenhova, kísér az utamon, mígnem egyszer majd már nem a komfortzónámon kívül fogok élni, hanem teljesen alkalmazkodom és megismerek és felfedezek.

Hogy miért kapcsolom össze ezt a kettőt? Mert amíg otthon önszántamból jöttem mentem és szabadon válogathattam az élmények közül, itt nem így volt. Az első héten például, a Freshers’ Week-en minden kihagyott/lemondott/elhalasztott esemény után rossz érzés fogott el. Lehet, hogy erre mégis el kellett volna mennem. Lehet, hogy itt ismertem meg volna a legjobb leendő barátaimat. Kihagyhatatlan sztorikról/emberekről/emlékekről maradtam volna le? Nem hiszem. Legalábbis így utólag nem. Akkor úgy érződött. Csak azért, mert fáradt voltam és életem első Dublinban töltött hetét egyedül is (!) szerettem volna tölteni, még nem azt jelenti, hogy lemaradtam volna valamiről. Azt hiszem ezt a Freshers’ Week-es cikkemben is leírtam, de idegenként költözni és egyetemet kezdeni ebből a szempontból is más. Nekünk nem csak az impulzusok és az emberek újak, hanem az EGÉSZ város/ország/kultúra/közeg (egyetemen túli világ). Ez pedig azzal jár, hogy néha igen kimaradunk olyan dolgokból, amikről a helyiek nem. De attól még nem maradunk le semmi halaszthatatlanról. 

Külföldön egyedül én sokkal biztonságosabban élem az életemet, mint otthon mondjuk. Tudom, hogy én felelek magamért és senki más. Éppen ezért valahogy nehezebben tudom elengedi magamat.

Ez a csapdába esettség érzés pedig zavar. Sokszor ok nélkül érzem magam kiszolgáltatva különböző eseményeknek. Egyszerűen nem mondhatok nemet. És az, hogy fáradt vagyok, honvágyam van, vagy leterhelt az engem körbeölelő idegen, az nem elég jó indok. Igenis amíg van mire menni, van mit kipróbálni, van miben résztvenni, addig mennem kell.

És ez nagyon nincs így.

Szimplán csak hiányzik a magabiztosságom. A megbizonyosodásom, hogy tudom mi a jó nekem. Mert ha tudnám, akkor csak azt választanám. Mert egy olyan új világban (nem csak egyetemi, hanem külföldi is), ahol eddig még nem jártam, aminek minden kis szegletét fel nem fedeztem és még nem ízleltem meg, mindent, amit adni tud, addig egyszerűen nem tudhatom… A,B,C közül, amit ismerek, tudok választani, hiszen C-t szeretem a legjobban, de a valami, valami más és még ki tudja mennyi másság közül azonban nem tudom, hogy mi a saját sorrendem.

A jó hír az viszont, hogy megéri nyitottnak lenni és egyre messzebbre merészkedni. Nem kell rögtön az első héten fejest ugrani, HALADJ A SAJÁT TEMPÓDBAN. Egyedül itt ronthatod el. Ne erőltesd magad semmire és ne hasonlítgasd a saját haladásodat máséhoz. Ha mondjuk a 3 vagy 4 éves egyetemi képzésed alatt csak egyszer szeretnél mindenféle szociális tevékenységben résztvenni, akkor nagy teljesítmény ha havonta kipróbálsz valami új dolgot. Ha pedig csak az utolsó évre érsz a dolgok végére, az is rendben van. Tudod miért?

Mert szerintem, akarva akaratlanul felfedezed és megismered az új közeged és egyre kevésbé lesz nehéz igen-t mondani. Olyan ez mint az egész egyetemi élmény maga, csak az az ijesztő, ha nem tudod mi vár rád, mert akkor nagyon furcsa dolgokat tudunk elképzelni. Da ha fizikailag kezded megismerni az ismeretlent, akkor rájössz, hogy feleslegesen rettegetted magad. (Nyilván az ismeretlen csak addig ijesztő, amíg nem ismered. De attól még a fejünkben kreált dolgok ijesztenek meg jobban, mint a semmi maga.)

Hadd meséljek el egy saját történetet, hogy illusztráljam a leírtakat.

Első évben nekem hatalmas elvárásaim voltak magammal szemben. Arra gondoltam, hogy a lakótársaim mind a barátaim lesznek, hogy egy hónap alatt megszokom Írországot és az ír embereket… valamint biztosra vettem, hogy már karácsonyra hazamenve nehéz lesz búcsút venni a baráti körömtől. Na meg persze a sok program, amit elképzeltem, hogy majd együtt csinálunk. Pub quiz-ek, táncolni járások, közös ebédek az órák között, hétvégi kirándulás, society bulik és még sorolhatnám.

Ebből az első évemben kevés dolog valósult meg, van ami csak egyszer, van ami egyszer-kétszer és van, ami soha. A lakótársaimmal sosem találtuk meg a közös hangot és az első pár hónap után elengedtem az azon való sajnálkozást, hogy miért nem szeretnek, vagy miért nem hívnak magukkal bulizni. Teljesen mások voltunk. Sok hétvégén kirándultam és legalább egy nagyon jó barátnőm volt tavaly. De így is rengeteg élményt gyűjtöttem magamnak. Azóta pedig, idén. Minden felgyorsult. Nem tudom persze, hogy pontosan miért, de gyanítom, hogy segített, hogy nem akartam eseményeket görcsösen élvezni és előre kigondolt emlékeket szerezni. Idén természetesen jöttek a dolgok. Meg az emberek is. (És mindenért kárpótoltak!)

Lassan felfedeztem, hogy hogyan is mennek itt a dolgok, milyen szociális életet élnek a velem egykorúak (írek, nem írek, Trinity diákok, más diákok). Nem csak, hogy kitágult a kép, hanem le is tisztult. Hiszen csomó dologról teljesen rosszul gondolkoztam. Nem valósan.

Ennek kapcsán pedig...

És így rájöttem, hogy az otthoni tájékozottságom egyáltalán nem reprezentatív. Messze lenni az otthonomtól, kicsit több dolgot fedezni fel a világból, mint egy egy nyaralás során mondjuk (vagy inkább más dolgokat), valamint nemzetközi emberekkel együtt lenni és dolgozni egy színesebb kontextusba helyezte számomra a magamban való bizonyosságomat és ezzel együtt a kétségeimet is, akárcsak a FOMO-t.

Igen, a világlátás és világnézet tágítás ezen érzésekre is rányomják a bélyegüket. A tudással jön a hatalom, vagy hogy…

Szóval amikor visszagondolok a gimis énemre, ahogy boldogan csatlakoztam az osztálytársaimhoz az egyik iskolához közeli bisztróban, vagy ahogy nyári grillparty-t szerveztem a gyerekkori és családi barátainknak a testvéreimmel, akkor jól megmosolygom a naivságom. Mármint azt, hogy mennyire boldoggá és elégedetté tett a mostani életem mondjuk 40%-ának az ismerése, ami akkor még kitette az addigi életem egészét. És ne értsetek félre, ez nem rossz dolog. Épp ellenkezőleg. Inkább ilyen kedves, gyerekes, idilli gondolat. És szeretném is megőrizni. Szeretném, ha mindig elég lenne az, amit ismerek. Amiről tudom, hogy szeretem csinálni. Szeretnék könnyen és magabiztosan dönteni csupán annak alapján, amit az adott helyzetben tudok.

De azért nem bánom, hogy tágítom a látóköröm és a FOMO szűrőjével nézek körül a jelenlegi világomban. Ha meglátok egy ismeretlen dolgot, akkor addig járom körbe, vizsgálgatom és tanakodom rajta, vagy épp addig hajtom magamat felé, ameddig csak erőm bírja. Mert azért fiatalnak lenni és egyetemistának lenni (azaz felnőni) azt is jelenti, hogy lázadó az ember. Jó kísérletezni és mindennek megint újra esélyt adni.

Valahonnan az eszembe jut egy ilyesmi gondolat: “Amelyik fiatal nem lázadó az gyanús, amelyik idős nem elégedett, azzal valami baj van…”

És ezzel én nagyot egyet értek. Nekem segít eligazodni a FOMO szorongós érzése és az otthontól távol való biztonságérzetem megtartása között.

Ezzel kapcsolatban amúgy tervezek egy külön cikket, vagy videót, hogy az eddigi tapasztalataim alapján, mit érdemes szerintem mindenképp kipróbálni/megtapasztalni az egyetemen. (Én például ma küldtem el a jelentkezésemet egy 3 hónapos business start-up programra. Úgy, hogy sosem tanultam semmi üzleti, vagy gazdasági dolgot és a start-up ok világát sem tartottam túl sokra eddig. :)) Szóval sosem lehet tudni.)

Összefoglalva tehát.

Kicsit olyan, mintha egy vékony filter telepedne a külföldön tanuló diákok életére, ami a FOMO érzéséhez hasonlóan megszűri a minket érő információkat és behatásokat. Arra késztet, hogy minden kihagyott esemény, program, meg nem ismert személy, fel nem keresett professzor után kimaradtam érzésünk támadjon.

Én így gondolkozom:

Csak azért, mert mindenki más más élményekkel tölti meg az egyetemi éveit, külön fajta elfoglaltságokat választ és másként tölti a szabadidejét, nem jelenti azt, hogy van egy ultimate tökéletes kombináció. Mert nincs. Sem egy általános, sem egy számodra tervezett. Sok jó kombináció van, de nem kell 20 évesen beletörődni az első szembejövő opcióba, úgyhogy megéri kísérletezni és ér véleményt megváltoztatni (gyakran is, meg sokszor is).

És ezt javaslom:

Ne erőltesd magad, de küzdj ellene. Szerintem segít, ha úgy gondolsz rá, hogy ennek most van itt az ideje. Ha eddig nem érezted a FOMO-t és nem is nagyon szeretnéd a jövőben, akkor ideje most megtalálnod azt az önmagadat, aki biztosan tudja vállalni az értékeket, amik számára fontosak és ezáltal ebbe az értékrendszerbe beletartozó embereket és programokat egyszerűen kiválasztani.

Nem könnyű megtalálni azt a vékony vonalat a kettő életmód között, amiről beszélek, de  biztos nem lehetetlen. (Ha valaki tanul a fajok kialakulásáról, akkor a hibrid zónához tudom hasonlítani, nekem az jut eszembe.)

De mára ennyit tőlem/rólam/felőlem.

Remélem tetszett a mai cikk.

ÉS mivel Valentin Nap van, amit az írek az amerikaiakhoz hasonlóan ünnepelnek (azaz nagyon), köszönöm, hogy az olvasóm vagy!! Szeretem ezt csinálni és szeretem azt is, hogy elolvastad eddig.

Legyen csodás hétvégétek,